Az árnyalt politikai jelképek klasszikus példái ma a köztéri szobrok, de ezekben is eluralkodhat a pártdinamika. Aki összefogást szeretne, az elkerüli az elkerülhető nyílt konfliktusokat, aki viszont politikai tőke után sóvárog, annak mindig jól jönnek a jelképeket hordozó ügyek.
Kép: szoborlap.hu
A jelképek mindig is fontosak voltak a politikában, hiszen már az ókori Róma történetében is létező szokás volt, hogy az éveket tisztségviselőik után nevezték el (eponymia), de manapság ezt már túlzásnak tartanánk, ugyanakkor vannak jóval árnyaltabb, mégis politikai tartalmat hordozó jelképek napjainkban is. Ennek klasszikus példája a szobrok állítása és a megformált alakok. A politikai pártok előszeretettel jelölnek ki egy-egy embert, akinek életútja szinte a párt ars poeticájaként szolgál vagy nagy mértékben azonosul vele, mint például a Fidesznél a „Széchenyi terv” gróf Széchenyi István után, vagy az MSZP által továbbra is fontosnak tartott Károlyi Mihály. Ezzel utalnak arra, hogy példaképnek tartják az adott figurát, így alakul politikává néhány történelmi személy szobra és politikai aktussá egyes szobrok avatása vagy épp áthelyezése.
Emlékszem, kis koromban több embert is megkérdeztem, aki Esztergomban lakott, hogy miért is magvető a szobor neve, hogyha nem is az a fő motívuma. Persze senki sem tudott számomra kielégítő válasszal szolgálni, úgyhogy nem is foglalkoztam vele igazán. Az egésznek most, felnőtt fejjel sikerült pontot tennem a végére. (Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy se éjjelem, se nappalom nem volt a téma megfejtése nélkül, mert a gyermekkori érdeklődésem jócskán alábbhagyott az évek során). Ennek a személyes történetnek is csak az volt a lényege, hogy sokan nem ismerik a szobor történetét, jelentését és jelentőségét. Most viszont, hogy a politika napirendjére emelte a kérdést, újra előkerült. De hogy is történt mindez?
A kormány a Kossuth tér rekonstrukciója során a régi elrendezést szeretné megvalósítani a téren, amelynek része többek között a gróf Tisza István szoborcsoport is, amelynek része a „Magyar bőség”, vagyis a „Magvető”. Ennek keretében Tétényi Éva polgármesterasszony levelet kapott a Steindl Imre program megvalósítójától, hogy legyen szíves szolgáltassa az államnak a szobrot egy Kossuth-szoborért cserébe. Ezt az EsztergOHM független közösség által gyűjtött 1400 aláírásra hivatkozva megtagadta a polgármesterasszony, ugyanakkor javasolta, hogy készítsenek róla másolatot, ahogyan azt Dombóvár esetében is tenni szándékozzák. Ők ugyanis szintén megtagadták a Kossuth térre szánt szoborcsoport részének átadását az államnak.
Ezt a példát gyakran olvashatjuk a témával foglalkozó cikkben, de ha politikai aktusként értelmezzük a szobor átadását, jócskán eltérő helyzetet látunk a két város között.
A hasonlóság a két ügyben, hogy a szobrok önkormányzati tulajdonban vannak. A különbségek azonban jelentősebbek. Dombóváron ugyanis Fideszes polgármester és képviselő testület van, aki megakadályozta a kormány döntését, míg Esztergomban a már jól ismert Fideszes képviselő testület és független polgármester dichotómia áll fenn. A kérdés tehát: eltérő pártállástól függetlenül miért hozták ugyanazt a döntést? Mi az oka, hogy egy kormánypárti máshogy dönt az egyik helyen és máshogy egy másik helyen?Dombóvár azzal érvelt a szobor megtartása mellett, hogy a szobor „ikonja lett a településnek”, míg Esztergom a gyűjtött aláírásokkal (Dombóváron ennek a duplájára számítanak) . Míg Esztergomban eddig marginális kérdésnek számított a szobor, mondhatni nem foglalt el jelentős szerepet a városban, mint például a Babits-szobor, ellentétben Dombóvárral, ahol a város honlapján, a látnivalók felsorolásánál is feltüntetik a szobrot. Látható tehát, hogy Dombóváron jóval nagyobb szerepe volt a szobornak (már témájából adódóan is, hiszen jól ismerték a helyiek a történetét és szereplőit), míg Esztergomban egy elhanyagolt helyen, alig ismert történettel álldogál 65 éve.
A másik érdekes példája a szobor-ügyeknek az egri szobor a Végvári vitézekről, ami a Dobó téren áll. A városvezetés azonban úgy döntött, hogy növeli a rendezvényszervezésre alkalmas területet a téren, így kiszorulnak a végvári vitézek. Az ügy már régóta napirendben van és heves viták tárgya, mivel nagyon a helyiek szívéhez nőtt, ezt pedig ki is használta a helyi MSZP és a 2010-es önkormányzati választási kampányukba beemelték a szobor helyben tartását. Ebből is látható, hogy milyen politikai tőkével kecsegtet az ehhez hasonló jelképes ügyek felkarolása a pártoknak.
Ezt a néhány példát felvillantva megérthetjük, hogy a szobrok áthelyezése elleni tiltakozásnak leginkább két iránya van: az egyik, hogy az intézkedést kezdeményező ellenzékeként, a politikai tőke reményében politikai napirendre emeli az ügyet és ezzel mozgósítja a lakosságot a kiállás mellett; a másik pedig, hogy a lakosság nemtetszését karolja fel és a tényleges önkormányzatiság értelmében próbálja az emberek érdekeit képviselni, vagyis a város jelképes szimbólumát helyben tartani.
A kormány azonban politikai elven működik: a vele egy platformon lévőkkel szemben jóval megengedőbb, mint a kívülállókkal. Dombóvár tehát érthető, hogy megtarthatja a szobor eredeti példányát, Esztergom azonban sakkot adott a kormánynak ezzel a lépéssel, a kérdés, hogy mi következik ez után? Az, hogy a kormány meghátrál, kilép a sakkból elég valószínűtlennek tűnik, az viszont reális, hogy valamilyen úton mattot ad a városnak, ahol újra feléledhet a mártír-hangulat, amelynek szép befejezése lehet az árvíz után megvalósító példaszerű összefogás.
Egy biztos: aki összefogást szeretne, az kerüli az elkerülhető nyílt konfliktusokat. Aki viszont politikai tőke után sóvárog, annak mindig jól jönnek a jelképeket hordozó ügyek.
