Napolit

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédben ismét felmerül a demokrácia értelmezésének kérdése, de a jobboldal még mindig a baloldallal szemben kívánja meghatározni magát.
A szociális jobboldal kialakításában azonban nem tisztázta egyértelműen, hogy milyen jellegű szerepvállalást vár el a középosztálytól a szegénység elleni küzdelemben.

kép: nol.hu

Tusnádfürdő jelentősége főként abban rejlik, hogy az ott elhangzott orbáni gondolatokat az éves programadó beszédek közé sorolják. A politikai uborkaszezon kellős közepén végre történik valami: olyan üzenetek hangzanak el a miniszterelnök részéről, amik nagymértékben befolyásolják az ország rövidtávú irányvonalait.
Bár az idei beszéd jóval kisebb külföldi visszhangot váltott ki, mint az azt megelőző, illiberális államról szóló gondolatok, ettől függetlenül éppolyan fontosak.
A beszéd két fő mondanivalója Európa átalakulása, és az ebből levezetett magyar jobboldal változása.

Európa átalakul           

Jelenleg új korszak kapujában állunk a miniszterelnök szerint, ezt pedig pozitív változásként festi le, amely meghaladja az eddig jellemző morális relativizmust és egyben magába építi a posztmateriális értékeket. Ez a folyamat egyfajta egyensúlykeresés, amelynek további pozitív hozadéka Orbán Viktor szerint, hogy kilépünk a politikai korrektség árnyékából, ami leegyszerűsítő és megbélyegző módon bánt az olyan, valós politikai tartalommal bíró kifejezésekkel, mint „család” vagy „nemzet”. Ha leszámolunk ezzel a látszattal, egy nyitottabb és tisztább politika valósulhat meg. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy mennyire vagyunk képesek enélkül megérteni a politikai események valós tartalmát, mondanivalóját, szándékait.

A magyar jobboldal változása

Orbán elismeri, hogy a jobboldal-baloldal felosztás értelmét vesztette Magyarországon, ugyanakkor fennmaradt a dichotómia és még mindig a baloldallal szemben kívánják magukat meghatározni. Elmondja, hogy a magyar jobboldalon már 2003-ban elindult egy koraérett változás, ami Európa kulturális változásaira reagált, ám ezt a baloldal nem ismerte fel.

A beszédben ismét felmerül a demokrácia értelmezésének kérdése, ami a tavaly elhangzott beszéd enyhítéseként fogható fel. A demokráciáról alkotott elképzelését néhány jellemzővel írta le, mint: nemzeti, demokrata, versenypárti, szociális.
Érdekes módon mindezen elképzelések ellentételezéseként a népakarat felülről irányított kifejezésként írta le, amit ki kell alakítani, nem pedig becsatornázandó jelenséget. Ez jócskán eltér a liberális demokrácia által vallott elképzeléstől.

A jobboldal változásának irányát a „szociális jobboldal” kifejezéssel írta le, amiben a középosztály játssza a főszerepet. Őket kívánja a szegényebb csoportok fő segítőjeként megmozgatni. Véleménye szerint, ez a középosztálynak is érdeke, hogy ők nyissák meg a szegénységből való kiemelkedés lehetőségét. Ennek mikéntjéről nem beszélt a miniszterelnök, így nem teljesen világos, hogy állami szinten kívánnak többletterheket róni a középosztályra, vagy pusztán a lecsúszás fenyegető veszélyével érvelve, önkéntes alapú felhívás volt-e a részéről.

Persze nem nyíltan, tevékenységüket semmiképp sem elismerve, sokkal inkább témáit igyekszik átvenni.

Ezt mutatja a bevándorlókról adott orbáni nyilatkozat, az USA-val kötendő szabadkereskedelmi egyezmény pontjainak kritikája (génmódosított termékek behozatala elleni fellépés), valamint a szuverenitás féltésének kérdése.

A közös vonás a két pártban, hogy mindkettő igyekszik az emberek félelmeire hatni (Fidesz az IMF kérdéses kampányától, Jobbik a cigánybűnözéssel és a bevándorlókkal). A magyar néplélek amúgy is rettegő típus, mindig tart attól, hogy a jövőben, valami általa befolyásolhatatlan körülmény miatt elveszíti jelenlegi egzisztenciáját. A pártok pedig tisztában is vannak ezzel.

A pártok többsége túl büszke ahhoz, hogy beismerje mások igazát, inkább megváltoztatja a szórendet, de a lényeg sok esetben ugyanaz marad.

Bár a Fidesz láthatóan nem kíván egy platformra kerülni a Jobbikkal, jelen esetben ez belpolitikai szinten elkerülhetetlen. Az Európai Parlamentben más a helyzet: a Fidesz valószínűleg hatékonyabban tudja képviselni álláspontját egy néppárti frakció részeként, mint egy függetlenként jelenlévő Jobbik. Márpedig a megvalósítás képessége nem elhanyagolható kérdés, különösen, ha egy EU – USA megállapodásról beszélünk, ahol vajmi keveset számítanak a tagállami érvek és támogatottság, sokkal inkább az EP frakciók véleménye kerül előtérbe.

A Fidesz láthatóan felismerte mostanra, hogy az ellenfél nem balról fog jönni, ráadásul előnyben van a Jobbikkal szemben a megvalósíthatóság szempontjából.

A gondolatmenet tehát hatékony lehet és az okok is világosak: a Jobbik túlnőtt azon a téren, ami a kormánypárt számára elviselhető volt. Ahhoz, hogy ennek a gyengítő folyamatnak valós hatása legyen, huzamosabb ideig kell folytatnia a Fidesznek. Erre nagy esély is van a Jobbik enyhülése miatt.

Ki meri kijelenteni magáról, hogy minden esetben szilárdan elutasított és a jövőben is elutasítana egy olyan dolgot, amiből önmagának vagy közvetlen ismerőseinek haszna származhat?

 Kép: mfor.hu

Miközben zajlanak a tüntetések a NAV korrupciógyanús ügyei miatt, jogosan merül fel a kérdés: Mit nevezünk egyáltalán korrupciónak?

A korrupció, jellegét tekintve nagyon hasonló fogalom, mint a demokrácia. Szinte mindenki mást ért alatta. Egyesek szerint a korrupció lekorlátozódik a politikai és gazdasági elitek tevékenységére (ők kb. az a réteg, akik az utcákon adnak hangot a nemtetszésüknek mostanság).

Mások szerint a korrupció mindenütt létező jelenség, társadalmi helyzettől függetlenül. Vegyük példaként egy álláskereső helyzetét, aki ismeretsége révén kap meg egy munkát. Nem kérik számon rajta a többi pályázótól elvárt kompetenciát. De vehetjük például a buszsofőrt, aki nem ad jegyet, de olcsóbban elvisz a kívánt helyre. Vagy egyes iskolákba könnyebben felveszik a vagyonosabb szülők gyermekeit, ez talán nem korrupció?

Ha jobban belegondolunk, napi szinten találkozunk ilyen vagy hasonló jelenségekkel, amit ugyan zokon veszünk, de nem bánjuk különösebben, mert mi is hasznot húzunk belőle. Ki meri kijelenteni magáról, hogy minden esetben szilárdan elutasított és a jövőben is elutasítana egy olyan dolgot, amiből önmagának vagy közvetlen ismerőseinek haszna származhatna?

Az okokról és cselekvési alternatívákról rengeteg terv született, de sehol sem sikerült azt elérni, hogy teljes mértékben eltűnjön ez a hosszú távon káros, ám rövidtávon kifizetődőnek tűnő jelenség. Egy dologban viszonylag nagy a megegyezés a korrupciót vizsgáló tudósok között: a „túl sok állam” mindenképp károsan hat rá, de akkor miért az államtól várják rá a megoldást? Miért korlátozná önmagát? Egyáltalán ki az állam? Sajnos az állam mi magunk vagyunk. Mi választunk, mi dolgozunk, mi adózunk, vállalkozóként keressük a kiskapukat, mi bliccelünk a tömegközlekedésen és mi várjuk, hogy segítsenek rajtunk. A mi pénzünket fordítják jó vagy rossz célokra, vagy számunkra jónak vagy rossznak tűnő célokra.

A gesztusok és illedelmességi körök máig a politika részei. Bár nem muszáj őket betartani, azonban látszatuk fenntartása is fontos. Érdekes tény, hogy a gesztusokat és illedelmességi köröket leginkább alkalmazó Fidesz és Jobbik ma a két legtámogatottabb párt.

Kép: NOL.hu 

A minap olvastam, hogy a DK tüntetésén atrocitás érte a Krétakör ügyvezetőjét, Gulyás Mártont (konkrétan megütötték) és eltörték a tábláját, aki az eseményen egy „Cigányozás helyett baloldali megoldást!" feliratú táblát tartott fel, Kunhalmi Ágnes beszéde alatt. Gyurcsány Ferenc ugyan sajnálatát fejezte ki az ügy miatt és közölte, hogy „Mi nem ilyenek vagyunk”, ennek cáfolata következik most.

1)Már az is érdekes volt számomra, hogy a Népszabadságban megjelent cikk írója szerint még egész olcsón megúszta Gulyás ahhoz képest, amilyen retorzióban részesülhetett volna, ha ugyanezt a tettet Gyurcsány Ferenc beszéde alatt hajtja végre. Ha ezt egy baloldali beállítottságú médium így lemeri írni, az már eleve egy intő jel.

2)A másik dolog, ami ennek kapcsán felmerült bennem, hogy ha a pártvezetőnek ekkora személyi kultusza van egy párton belül, mint amilyen Gyurcsánynak a DK-ban, miért nem kér ő bocsánatot a pártja nevében? Tény, hogy szolidaritást vállal Gulyással és elítéli az elkövetőket, de ez inkább egy gúnyos összekacsintásnak tűnik, hiszen a szolidaritásban  esetében az azonos helyzet a lényeg, a tettesek elítélésével pedig egy kvázi igazságkereső személyébe kerül, tehát az ilyenkor elvárt tisztelet egyik esetben sem nyilvánul meg. Persze sokan gondolják, hogy ezek „csak” gesztusok, de a politikának ezek is részei a mai napig, bár csoportosulásonként eltérő mértékben. A Jobbik például sok esetben alkalmazza ezeket a gesztusokat, a baloldalon ez annál ritkább, de a mostani esetet is elemezhetnénk egy változó tendencia részeként is.

Az, hogy ezek a gesztusok és szokásosnak mondható illedelmességi körök kezdenek kiveszni a politikából már nem újdonság, az azonban igencsak figyelemre méltó, hogy akik alkalmazzák ezeket, jóval magasabb támogatást élveznek azokkal szemben, akik nélkülözik az illedelmességi köröket.

Ez persze nem kötelező, de nem is érdemes tagadni, mert, ahogy az alábbi észrevételek is mutatják, nem túl nehéz kiszúrni a mázos felszín alatti problémásabb részeket.

3)  Végezetül levonhatjuk a szokásos konklúziót: Mit mutat az, hogy egy ellenzék által szervezett tüntetésen egy szintén ellenzéki felhangú szervezet vezetőjét inzultus éri? A baloldal még mindig zilált, megosztott és frusztrált, ezen kívül vagy nem tud, vagy nem kíván erkölcsi kérdésekben megfelelően reagálni.

A miniszterelnökjelölti vitákat mindig azok erőltetik, akiknek kevesebb a veszteni valójuk, ám a kormányon lévő igyekszik minimum fenntartani jelenlegi helyzetét, így arányaiban nagyobb veszteni valóval indulna. Magyarországon ráadásul nincs arra vonatkozó szabály, hogy lennie kell ilyen vitának, ezt a kampány alakítja.

(forrás: origo.hu)

Török Gábor a Magyar Narancsnak adott interjújában már kifejtette, hogy tankönyvbeillő módon lett megtervezve a Fidesz – KDNP kormányzása (röviden: a népszerűtlen intézkedéseket a ciklus elején hajtották végre és a végére hagyták azokat, amik sikeresnek mondhatók).Emellett az ellenzék, igyekszik negatív tartalommal megtölteni és napirenden tartani a miniszterelnök-vita hiányát. 

Ez azért is nehéz, mivel 2006-ban volt az utolsó ilyen vita és érdekes módon 2010-ben, amikor az baloldalinak mondható pártok látványosan elgyengültek és várható volt a Fidesz – KDNP győzelem, szinte egyáltalán nem került központba ez a kérdés. Bíró Nagy András szavaival élve ugyan a „vitáról való vita” mindig a kampány velejárója, de véleményem szerint annak intenzitása nagyon eltérő lehet.

Amit látnunk kell az, hogy akinek kvázi biztos helye van, mint Orbánnak, annak nem áll érdekében a vita, mert arányaiban nézve egy kisebb hibával is nagyobb arányú veszteséget szenvedhet el. Akinek kevesebb a veszteni valója, érthető módon erőlteti a kérdést, mert bár náluk is fennáll a gyengülés veszélye, bízik az ellenkezőjében, mivel mindkettőre kb. azonos esélye van.

A másik érdekes és a médiában nagyrészt hatásvadász módon megjelent közlemény, amiben a miniszterelnök indokolta, hogy miért nem kíván vitába szállni Mesterházy Attilával az első sorban NEM a Simon-ügy volt, hanem az, hogy nem tudta pontosan, hogy ki is az ellenzéki összefogás vezetője. Persze az kizárt, hogy nem tudja, de ezzel a gesztussal is próbálta eljelentékteleníteni ellenfeleit, ez tehát csak egy fricska volt. Szintén hasonló módszert választott az LMP és a Jobbik irányába, akiket válaszra sem méltatott.

Képzeljük el, hogy mi vagyunk Orbán Viktor. Az közvélemény kutatások sorra hozzák ki a jobbnál-jobb, győzelmet ígérő eredményeket, miközben maga a párt is komolyan kampányol, fórumokat tart, pozitív kampányt csinál, miközben az ellenzéket gyengíti a cinkes ügyek napirenden tartásával. Persze ez már nagyon unalmas, de láthatóan hasznos a számukra, hiszen ők nem az ellenzéki „drukkereket” kívánják megnyerni, különösebben az sem zavarja őket, ha utálják. Fő céljuk saját szavazóik megtartása, megerősítése és a bizonytalanok elérése. Hiába áll nagy rétor hírében a miniszterelnök, nem kockáztat és ezt meg is teheti. Erkölcstelenség-e egy vitát visszautasítani? Jogtalan-e? 

Mire is van ez a sok hűhó? Valószínűleg sok embert érdekelne egy Mesterházy – Orbán vagy Vona – Orbán vita, de a kérdés, hogy hány embert? Ezeket a vitákat az emberek kevés része követi végig figyelemmel. A többség inkább megnézi százhuszadjára is a Harry Potter és a bölcsek kövét, vagy bármi mást, jobb esetben másnap tájékozódnak a médiumok által alaposan megszűrt „lényegről”. (Az AGB Nielsen 2006-os adatait itt megtalálja).

Lehet kevesellni miniszterelnökünk és külügyminiszterünk jelképes kijelentéseit, de nem tehetünk többet. Kevés az aktív szereplő az ukrán helyzetben, aki tud és akar is érdemben reagálni.

Kép: Kyiv Post 

Tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon választások előtt mindenki politológus lesz, gazdasági eseményekkor közgazdász és a viharos nemzetközi események bekövetkeztekor külpolitikai szakértő. Őszintén szólva ennek örülök is. Ilyenkor megmutatkozik, hogy az emberek mégsem annyira passzívak a politikával kapcsolatban és meglepően nagy arányban törekszenek az informáltságuk gyarapítására is.

Ugyanakkor meglepődve figyeltem, hogy nagyon sokan, nagyon élesen kritizálták a kormányt és a miniszterelnököt is, amiért késve nyilatkozott az ukrán helyzetről.
Tény és való, hogy már szinte minden mérvadó szereplő kifejtette véleményét az ügyben, de azt hiszem, hogy sokan elfelejtettek néhány dolgot. Az egyik az, hogy egy ellenzéki pártnak jóval kisebb a felelőssége egy ilyen helyzetben való megnyilatkozás kapcsán, mint a regnáló kormánynak, ilyenkor ugyanis nem, mint „a kormány”, hanem, mint „a magyar állam” helyezkedik egy bizonyos álláspontra. A másik, hogy az államok viselkedése nem feltétlenül a dolgok morális dimenziója mentén szerveződik (sőt… ).  Mint szomszédos országnak, lényegesen eltér a helyzetünk például Kanadától, akitől nagyon szép gesztus volt, hogy kijelentette: nem engedik az országba az ukrán kormány, menekülő tagjait. Az a „jó szomszédi viszony” forog most kockán, amit nagyon nehéz felépíteni és hihetetlenül könnyű lerombolni. Így tehát lehet kevesellni miniszterelnökünk és külügyminiszterünk jelképes kijelentéseit, de nem tehetünk többet, mint más ország: szóban elítéljük az agressziót, cselekvésre azonban nem vagyunk képesek ennek megakadályozása érdekében. Aki tehetne (ENSZ, NATO) megbénult (erről persze már elég sokan elmondták, hogy nem túl nyerő dolog vétójogot adni az ENSZ BT tagjainak), de felvetődik egy még fontosabb kérdés: jogunkban áll-e külső szereplőként beavatkozni? Nem lesz-e ugyanolyan elnyomás az eredménye az orosz kisebbség számára? Ki tud egyáltalán érvényt szerezni a nemzetközi jognak egy ilyen helyzetben?

Ezekre a kérdésekre különböző állami válaszok születnek és jelenleg nem állapítható meg, hogy melyik a jobb. El lehet ítélni az USA-t, amiért más ország belügyeibe avatkozik, de ne felejtsük el: ebben a játszmában már nem sok működőképes szereplő maradt azok közül, akiknek a valós képessége is megvan a hathatós intézkedésekre.

Az Európai Unió ugyan tisztában van a jelenlegi lobbi szabályozás hiányosságaival és elismeri a szigorítás szükségességét, ám úgy tűnik, mégsem kívánja megtenni az első lépéseket, pedig a küszöbön álló szabadkereskedelmi egyezmény indokolttá tenné.

Kép: Corporate Europe Observatory facebook

Valószínűtlennek tűnik a kötelező lobbista nyilvántartás az Európai Unióban, írja az European Voice. A képviselők ennek okát a jelenleg hatályos szerződésekben látják. A nyilvántartás szigorításának egyetlen jogalapja az EUMSZ 352. cikkelye lehet, ami kimondja, hogy a szerződésben foglalt célkitűzéseket a Bizottság javaslatára, a Tanács és Parlament egyetértésével elfogadhatják, ha az nem szerepel a Szerződésben. A kérdés tehát az értelmezés és az intézmények közötti egyetértés.

A Brüsszelben tevékenykedő érdekcsoportokat 2011 óta ugyan nyilvántartásba veszik (Register of Interest Representatives) név, kategória, valamint pénzügyi és személyi erőforrás szerint, önkéntes alapon. Célja, hogy az EU fő döntéshozatali intézményein kívüli csoportokat regisztrálja, mielőtt azok kapcsolatba lépnének az intézmények dolgozóival. Az EU becslései szerint eddig a nem kormányzati szervek 60 százaléka és az üzleti-jellegű szervezetek 75 százaléka regisztrált, ők egyben el is fogadták az érdekcsoportokra vonatkozó „etikai kódexet”, ami magatartási alapelveket tartalmaz. Rajtuk kívül jelen vannak még az „insiderek”, vagyis azon uniós intézmények, amik saját szakterületüknek megfelelően kívánják a törvényeket befolyásolni (pl.: Régiók Bizottsága), ezzel is saját sikerességüket növelni.

A lobbisták célja kezdetekben a tagállamokhoz való hozzáférés volt, amin keresztül (némi ellenszolgáltatásért cserébe) igyekeztek megvalósítani megbízóik vagy saját céljaikat. Ez a helyzet mára megváltozott, ugyanis az Európai Parlamenten és a Bizottság került a hozzáférés célkeresztjébe. Ennek legfőbb oka az együttdöntési eljárás, aminek keretében könnyebben tolmácsolhatják érdekeiket a különböző képviselőkhöz. Sikerességük növelése érdekében ad- hoc politikai szövetségeket alakítanak ki egymással. Hogy mennyire érik el céljukat (vagyis mennyire képesek a törvények számukra kedvező befolyásolására) nincsenek pontos információk a közösségen belül ám a direkt lobbi becsült növekedése 1994 és 2005 között 100 százalékos növekedést mutat, ami arra enged következtetni, hogy az érdekcsoportoknak komoly hasznuk származik brüsszeli jelenlétből.

A témában számos kimutatás, tanulmány és indítvány is született (pl.: Zöld könyv: Európai Átláthatósági Kezdeményezés) és szinte mindben szerepel a regisztráció kibővítése, kötelezővé tétele, ellenőrzése, illetve azok be nem tartására vonatkozó szankciók bevezetése.

A lobbizás, illetve az érdekcsoportok politikába való bevonása nem újkeletű dolog, ugyanis az Egyesült Államokban nagy hagyományai vannak. A különbség annyi, hogy ott egy jól szabályozott több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező rendszer van. A kettő között a legfőbb különbség, hogy az Európai Unióban jelenleg egy bizalmi alapon működő rendszer van, amelynek működéséből eddig mindkét félé profitált. Az EU és intézményei azért, mert az érdekcsoportok véleménybecsatornázása javított a döntéshozatal minőségén, az érdekcsoportok pedig konzultatív szerepüknek köszönhetően könnyebbé vált a hozzáférésük és befolyásolási lehetőségük.

A helyzet nem egyszerű, de hamarosan még tovább fog bonyolódni, mivel az Európai Unió a világ legnagyobb szabadkereskedelmi megállapodását tervezi az Amerikai Egyesült Államokkal. A dolog nyilvánvaló előnye lenne mindkét fél számára a piacbővülés, de nem árt arra is felfigyelni, hogy a lobbi minden csínját-bínját elsajátított és a kiskapukat jól ismerős amerikai „politikai vállalkozók” (policy entrepreneurs) európai színre lépése komoly nehézségeket okozhat az Uniónak, amennyiben nem zárkózik fel a lobbizás szabályainak szigorításával.

A kérdés tehát az, hogy ér-e annyit az Európai Uniónak hogy törvényeket módosítson és egy óriási lépést téve megpróbál-e felzárkózni az amerikai szabályozáshoz képest vagy marad a bizalmi alapon működő, jóval kevésbé átlátható rendszernél.

Marian Kotleba és pártja, a Mi Szlovákiánk Néppárt figyelemre méltó eredménye a novemberi parlamenti választáson Besztercebánya megyében egy figyelmeztető jel lehet a felvidéki magyar pártok számára. A szélsőjobb iránti hajlam egyre inkább nő a lakosság körében, a Magyar Közösség Pártjának győzelme azonban új perspektívákat nyithat meg a magyarság számára.

(Kép: Marian Kotleba facebookja)

Már többen leírták és bizonyították, hogy a rosszabb gazdasági időszakokkal, és az elégedetlenséggel kézen fogva jár a radikális szavazói hajlam, ugyanakkor nem állnak ok-okozati kapcsolatban egymással. Ezt a helyzetet látják a szlovák radikális vezető, Marian Kotleba és pártja, a Mi Szlovákiánk Néppárt (LSNS) erősödésének hátterében is, amit a „szlovák Jobbik” néven emlegetnek.

 A szlovák párt súlya egyelőre nem döntő országos szinten, mindenesetre jelzés értékű, hogy a novemberi parlamenti választáson negyvenezer ember szavazott pártjára és Kotleba, az addigi második helyét, az elsőre cserélte a választás második fordulójában, így megelőzve a kormányzó Smer EP képviselőjét.

 Bár a párt Kotleba a kezdetek kezdetén erősen soviniszta kijelentései (érthető módon) ellenséges reakciókat váltott ki a magyarokból is, például, amikor az „ocsmány hun nyelvről” beszélt, ugyanakkor szavazói egy része magyar származású. Ennek természetesen több oka is lehet, de a legkézenfekvőbb, hogy a párt aktív cigány-ellenes politikája hozta meg a sikerét, illetve a pártvezető provokatív viselkedése, aki állítólag lakást vett a besztercebányai cigánytelepen. Szlovákia eredményei egyébként növekvő tendenciát mutatnak a szélsőjobboldali hajlamot mérő Derex-index szerint is.

 A szélsőséges pártok esetében gyakori tendencia, hogy a „szalonképesebbé válás” érdekében gyengítenek programjuk radikális részein, így beljebb tolódnak a politikai paletta széléről (amint az érzékelhető a Jobbik és a francia Nemzeti Front esetében is). Ezzel a lépéssel több ember támogatását nyerhetik el, akik addig nem szimpatizáltak velük, ám fennáll az ellenkezője is: a radikális beállítottságú választók elvesztése. Amennyiben ez bekövetkezik a Mi Szlovákiánk Néppárt esetében, a felvidéki magyar lakosság igazi választás elé kényszerül: Kotlebáék támogatása vagy a magyar pártok egyikének való bizalomszavazás.

Dönteniük kellene tehát a magyarságuk képviselete és a cigánykérdésre való megoldást ígérő párt között. Amennyiben így fogjuk fel, nem túl jó a helyzet, mivel a felvidékiek részéről gyakori kritikák érik a két magyar pártot főleg azért, mert az emberek úgy érzik, hogy csak jelképes ügyekben tevékenykednek és a számukra igazán lényegi kérdéseket nem tűzik napirendre vagy nem harcolnak érte eléggé (pl.: Malina Hedvig-ügy).

 A választás eredményeinek másik érdekessége és lehetősége ugyanakkor a relatív történelmi győzelmet elért Magyar Közösség Pártja, ami (parlamenten kívüli pártként) parlamenten belüli pártokat meghazudtoló eredményt ért el. Szakértők szerint ez egy jobboldali együttműködésben való szerepet is magában hordozhat a későbbiekben és új perspektívát jelenthet a magyarságpolitikában, mivel eddig nem sikerült parlamentbe kerülniük.

 (A cikk megjelent a Political Spectrum oldalon is Magyarság vagy cigányellenesség? címen: http://www.polspect.eu/magyar_visszhang_hataron_tul/magyarsag_vagy_ciganyellenesseg.html )

Gyámság vagy megerősítés a belső tanács? A szocialistáknak megfontolt lépésekre van szükségük, semmit sem kizárva, mindent mérlegre téve cselekedni. Ez a megoldás, csak ideiglenes lesz.

Kép: Népszabadság Online

 Miután kirobbant a bajai videó és annak háttere, újabb belső ellentmondásokba kerültek önmagukkal, lépéskényszerbe kerültek. A párt ismét sebet kapott, amit egyelőre nem tudnak megnyugtató módon orvosolni, ugyanakkor próbálja a belső egység látszatát fenntartani. Mesterházy nem fogadta el Török Zsolt szóvivő lemondását, ami egyébként egy igen szép gesztus volt tőle (bár nem zárható ki az sem, hogy számított az elutasításra és a későbbi tisztára mosást könnyíti a benyújtott lemondás).

Nem gondolnám, hogy Mesterházy pártvezetőként ne lenne akkora stratéga, hogy eltűrje a tanácsadó testület téblábolását és beleszólását minden ügybe. Ennél sokkal valószínűbb az a nézet, hogy ő maga kezdeményezte a testület felállását, ezzel is egyfajta szűk, belső, egyeztető fórumot kialakítva.

 A felállított tanács, ami a párt elitet foglalja magában, egy fajta legitimációs többlettel bírhat, ám ez nagy valószínűséggel az egyes ügyekben való döntést nehezíti, lassítja akármilyen mértékű "beavatkozás".  A szocialistáknak viszont nem gyors reakciókra, hanem megfontolt lépésekre van szükségük; semmit sem kizárva, mindent mérlegre tenni és nem reflexből cselekedni. Szerintem ez a nagy feladat, amire a pártnak fel kell készülnie: felülmúlni önmagát, eltérni a régi dolgoktól, véleményem szerint ez lehet a legesélyesebb módja egy sikeres választási szereplésnek. Hogy mit hoz a belső tanács a fent vázoltakon túl, bizonytalan. Esélyesnek látom a pozitív kimenetelt, ugyanakkor tudjuk: egy pártban természetellenes, ha nem egy vezető van (aki tiszta formában felelős a meghozott döntésekért, egy tanács esetében ez kevertebb felelősséggel jár), ezért ez csak ideiglenes megoldás. 

A két legjelentősebb baloldali ellenzéki párt együttműködése létrejött, ám a tárgyalások mikéntje és a folytatás lehetősége nem éppen a nagyfokú egyetértés jele, ami akár kezdeti fragmentációként is értelmezhető.

A csütörtöki nap, vezető belpolitikai híre kétségtelenül az Együtt2014-PM és MSZP között létrejött együttműködés megkötése volt. Az eddigi hírek eddig a tárgyalások megszakadásának lehetőségével voltak tele, ám a tegnapi nap erre rácáfolt a két (három) együttműködő partner.

A dolog fő jelentősége abban áll, hogy a körzeteket felosztották egymás közt az együttműködő felek, így az abban egyes pártok színeiben induló képviselő-jelöltekre közös jelöltként tekintenek, így nem halásszák el egymás elől a szavazatokat. Emellett tiszta versenyt teremtettek azzal, hogy a legtöbb szavazatot szerző párt alakíthat kormányt. Ez persze nagy valószínűséggel a többi választáskor együttműködő partnerrel való koalíciós kormányt jelentené.

Ám a nagy kérdés, hogy a „közös arculati elemek” mit jelentenek majd? A legésszerűbb egy nagy vonalakban körülhatárolt közös program lenne, ami az együttműködési feltételeken kívül jóval komolyabb politikai alkut jelentene. Ennek részletkérdéseit az egyes pártok kedvükre fejthetnék ki külön programjukban, ám egymásnak nem ellentmondó módon.

Az idő kevés, az ellenzéki összefogás pedig jócskán veszített a rendelkezésre álló időből a keret-megállapodás elhúzódásával, ez pedig jó eséllyel folytatódhat, hiszen az MSZP felvetette a DK, liberálisok illetve a szociáldemokraták csatlakozását, ami tovább bonyolíthatja az összefogást és a kormánypártok malmára hajthatja a vizet.

Az együttműködés tehát hosszú idő után, de létrejött, ám annak körülményei és a folytatás lehetősége miatt még nem tehetünk pontot az ügy végére. A fragmentáció már most fenyegeti a baloldalt, ami a programalkotásnál még jobban a felszínre kerülhet, ellentétben a kormánypártokkal, ami a Fidesz fordulata után egyre inkább közelít a konzervatív KDNP-hez.  Ám ha ezt sikeresen elkerülni és óriási energiákat mozgat meg, még nem kizárt a győzelem.

„Nyugtalanul szemléljük a nemzetállam eróziójának folyamatát,

nehogy lemaradjunk arról a pillanatról,

ami végre a szuverenitás elvesztését jelzi”

/Joseph Schumpeter/

A Tavares-jelentés kapcsán érdekes tendenciákat figyelhetünk meg az Európai Unió jellegének átalakulásában. Lehetséges, hogy nem pusztán a külön utasság elrettentő példája Magyarország az Unión belül, hanem egy érdekes példája a hatáskör kiterjesztés régebb óta tervezett műveletének.

Az Európai Unióról szóló gondolkodás két visszatérő kulcsfogalma (több más mellett) a szervezet intergovernmentális (kormányközi) és szupranacionális (nemzetek feletti) volta. E két kifejezés segítségével kíséreljük megvizsgálni az EU átalakulását a Tavares-jelentés apropójából. Először is lépjünk egy kicsit hátrébb az időben, a 2012-es Európai Unió helyzetértékelő beszédében José Manuel Barroso felhívta a figyelmet arra, hogy a válság során bebizonyosodtak az unió hiányosságai, megfelelő eszközök híján ugyanis nem tudja kezelni az új kihívásokat.

Az, hogy Magyarország ügyében a zöld párti Európai Parlamenti (EP) képviselő Rui Tavares javaslatára vizsgáló bizottságot hoztak létre az ügy kapcsán jelzi, hogy Magyarország közjogi helyzetét is egyfajta kihívásnak érzékelik az intézménynél. A jelentés a magyar Alaptörvény és az általa kiépített közjogi helyzetről ad képet emellett részletesen kitér a főbb intézkedésekre és lépéseket javasol az EP-nek és a magyar jogalkotónak. Ez az aktus több szempontból is különleges. Az egyik, hogy a véleményezésre hivatott szakértő szervek, mint a Velencei Bizottság vagy az Európa Tanács már jelezte aggályait a témában, az Európai Parlament azonban, mint politikai elven működő szerv, mondott áment az ajánlásokra, amelyek be nem tartása akár Magyarország szavazati jogának felfüggesztésével is járhat. Ezt az ítéletet tehát egy eseti bizottság által készített szakmai anyag alapján hozták meg, mellyel párhuzamosan a magyar kormány folyamatosan vitát folytatott és az eredeti tervezetre 200 módosító indítvánnyal reagált a néppárti képviselőkkel együtt. Azt gondolom jogosan merül fel a kérdés: indokolt volt-e az eseti bizottság létrehozása? Példanélküli-e a magyar kormány tevékenysége?

A Spiegel cikke alapján, amelyben Romániát az EU másik fekete bárányának címezték Magyarország mellett nem egyedi az esetünk. Érdekes módon Románia ellen sem a Velencei Bizottság, sem más szerv nem folytat külön eljárást és eseti bizottságot sem hoztak létre az ottani ügyek külön kivizsgálása miatt, pedig lett volna mit vizsgálni. Victor Ponta miniszterelnök ugyanis „hatáskör bitorlás” miatt próbálta felfüggeszteni Basescu elnököt vagy említhetnénk a bíróság felülvizsgálati jogának korlátozását a parlament felé, esetleg a Ponta-kormány három miniszterét ért korrupciós botrányt. Figyelembe véve a jelentés tévedéseit, például az Alkotmánybíróság (AB) alkotmányjogi panasz hatáskörének megszüntetését, ami csak részben igaz, mivel azt az AB kérésére törölték el, vagy az alkotmány tartalmi vizsgálatának megszüntetését, amire eddig sem volt lehetősége, mivel az Alkotmány maga volt a mérték, viszonyítási pont amelyhez mérten az AB meghozta ítéletei. Függetlenségének kinyilvánítását pedig eddig sem tartalmazta az Alkotmány, ezt csak joggyakorlatában alkalmazta a testület. De említhetjük a fokozódó antiszemitizmus és cigányellenesség veszélyét is amelynek ügyében éppen Magyarország volt az, aki jelentős intézkedéseket vitt keresztül soros elnöksége idején.

A jelentésnek tehát voltak hibái, de a legfontosabb talán az a kontextus hiányában levont következtetés volt, amit úgy értelmezhettek, hogy Magyarország külön utassága megbomlaszthatja az unió egységes burkát. Erre a lépésre azonban valóban nem volt joga a törvény szó szerinti értelmezése szerint, hiszen „ A hatáskör átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben megfogalmazott hatáskörök határain belül jár el (…)” az EUSZ.5. cikk (2) szerint. Kissé elvonatkoztatva a törvény szövegétől és visszatérve a 2012-es helyzetértékelőre még egy szempont lehetséges az ügy értelmezésében: az egységes Európa megteremtésének egyik új eszköze lehet a most tapasztalt spontán hatáskör kiterjesztés. Eszerint a felállás szerint valóban változás következik be a szupranacionalizmus irányába történő átalakulásra, ami egyúttal a  governmentalizmus rovására megy. A döntések meghozatalában egyre kevesebb szerepe van a tagállami törvényhozásnak, mivel afölött (a példa tanulsága szerint legalábbis) reális az esély, hogy egy jóval szélesebb hatáskörű és erősebb szankcionáló eszközökkel rendelkező EU lesz.

A fent vázolt hatalmi átalakulás mellett azonban meg kell említenünk a Kumin Ferenc által vázolt másik opciót, ami a pártpolitikai érdekek alapján gondolkozva a 2014-es EP választások kimenetelét tartja szem előtt Magyarország erős kétharmados kormányának bírálatának szemszögéből. 

„Az EU nem demokratikus intézmény,

mégis rendelkezik egy bizonyos legitimitással”

(Körösényi András)

A Tavares-jelentés a magyar Alaptörvény és az általa kiépített közjogi helyzetről ad képet emellett részletesen kitér a közjogi helyzet főbb intézkedéseire és lépéseket javasol az Európai Parlamentnek (EP) és a magyar jogalkotónak. Már az Alaptörvény elfogadásakor is aggályok merültek fel a közösségben annak módjával és tartalmával kapcsolatban és ennek adott hangot a portugál származású zöld párti Európai Parlamenti képviselő Rui Tavares. Javaslatára vizsgáló bizottságot hoztak létre az ügy kapcsán, melynek előzetes jelentéstervezete és módosításai után a napokban fogadta el az Európai Parlament.

Bár a jelentéstervezetre érkezett válaszában Győri Enikő, a külügyminisztérium európai ügyekért felelős államtitkára kitért arra, hogy jelentős tényeket figyelmen kívül hagyott Tavares Úr a jelentéstervezetben, erre 200 módosítást adtak be mind a Fidesz, mind az EP képviselői, a szerző pedig ígéretet tett a hibák javítására, ez azonban lényegi módosulást nem jelentett a szövegben. A jelentés kritikus leginkább a közjogi rendszert érintő intézkedéseket vizsgálja, mint például az Alkotmánybíróság függetlenségének kinyilvánítását hiányolja az Alaptörvényből, illetve kizárja az érdemi módosítások felülvizsgálatából. Vagy említhetjük a fokozódó antiszemitizmus és cigányellenesség veszélyét is (bár ebben az ügyben éppen Magyarország volt az, aki jelentős intézkedéseket vitt keresztül soros elnöksége idején). A jelentés legszembetűnőbb problémaként a rövid idő alatt és széleskörű egyeztetés hiányában elfogadott intézkedéseket kezeli, illetve a sarkalatos törvényekben szabályozott törvényeket, amelyekre Győri Enikő is felhívta a figyelmet, mivel már az előző kormány is hasonló alkotmányjogi szerkezettel dolgozott.

Ugyanakkor az, hogy a „nemzetközi demokratikus alapelvekre” hivatkozva kritizálja az adó- és nyugdíjrendszer szabályozását vagy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentését (amit a többi állampolgár szintjére csökkentettek) felvet bizonyos kérdéseket. Egyrészt, hogy meddig terjed ki az integrációs klauzula szerinti szuverenitás? Beleszólhat-e ilyen mélységekig az Európai Unió leginkább átpolitizált szerve egy tagállam közjogi rendszerébe? Másrészt pedig ismét eljutunk oda, hogy mit jelent az, hogy demokratikus? A hatalmi ágak szétválasztásának megvalósulását? A „nép uralmát”? Ezeket a bizonytalan fogalmakat egyre nehezebb megragadni a szövevényes viszonyok között tagállam és kormányközi intézmény között. A másik érdekes kérdés, hogy Magyarország miért kap kiemelt figyelmet a régió más országaitól eltérő módon? A Velencei Bizottság aggályait részben megoldó Magyarország mellett nem veszi figyelembe a nyelvtörvényt ért kritikákkal dacoló Szlovákia példáját vagy Romániát a média függetlenségével kapcsolatban vagy, hogy egy hét alatt váltották le a parlament elnökét és a felsőház vezetőjét.

Láthatjuk, hogy a tagállami szuverenitás egyre kisebb mértékben érvényesül Magyarország esetében. Az Unió mérsékelt és lassú folyamatokat szeretné erősíteni a törvényhozásban, épp olyanokat, amilyenekkel ő maga is dolgozik. A tagállam azonban más elven működik: a parlamenti ciklusok rövidségét maximálisan kihasználni igyekvő kormánypártot csak részben tudja „megzabolázni”. 

Az árnyalt politikai jelképek klasszikus példái ma a köztéri szobrok, de ezekben is eluralkodhat a pártdinamika. Aki összefogást szeretne, az elkerüli az elkerülhető nyílt konfliktusokat, aki viszont politikai tőke után sóvárog, annak mindig jól jönnek a jelképeket hordozó ügyek.  

Kép: szoborlap.hu

A jelképek mindig is fontosak voltak a politikában, hiszen már az ókori Róma történetében is létező szokás volt, hogy az éveket tisztségviselőik után nevezték el (eponymia), de manapság ezt már túlzásnak tartanánk, ugyanakkor vannak jóval árnyaltabb, mégis politikai tartalmat hordozó jelképek napjainkban is. Ennek klasszikus példája a szobrok állítása és a megformált alakok. A politikai pártok előszeretettel jelölnek ki egy-egy embert, akinek életútja szinte a párt ars poeticájaként szolgál vagy nagy mértékben azonosul vele, mint például a Fidesznél a „Széchenyi  terv” gróf Széchenyi István után, vagy az MSZP által továbbra is fontosnak tartott Károlyi Mihály. Ezzel utalnak arra, hogy példaképnek tartják az adott figurát, így alakul politikává néhány történelmi személy szobra és politikai aktussá egyes szobrok avatása vagy épp áthelyezése.
Emlékszem, kis koromban több embert is megkérdeztem, aki Esztergomban lakott, hogy miért is magvető a szobor neve, hogyha nem is az a fő motívuma. Persze senki sem tudott számomra kielégítő válasszal szolgálni, úgyhogy nem is foglalkoztam vele igazán. Az egésznek most, felnőtt fejjel sikerült pontot tennem a végére. (Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy se éjjelem, se nappalom nem volt a téma megfejtése nélkül, mert a gyermekkori érdeklődésem jócskán alábbhagyott az évek során). Ennek a személyes történetnek is csak az volt a lényege, hogy sokan nem ismerik a szobor történetét, jelentését és jelentőségét. Most viszont, hogy a politika napirendjére emelte a kérdést, újra előkerült. De hogy is történt mindez?

A kormány a Kossuth tér rekonstrukciója során a régi elrendezést szeretné megvalósítani a téren, amelynek része többek között a gróf Tisza István szoborcsoport is, amelynek része a „Magyar bőség”, vagyis a „Magvető”. Ennek keretében Tétényi Éva polgármesterasszony levelet kapott a Steindl Imre program megvalósítójától, hogy legyen szíves szolgáltassa az államnak a szobrot egy Kossuth-szoborért cserébe. Ezt az EsztergOHM független közösség által gyűjtött 1400 aláírásra hivatkozva megtagadta a polgármesterasszony, ugyanakkor javasolta, hogy készítsenek róla másolatot, ahogyan azt Dombóvár esetében is tenni szándékozzák. Ők ugyanis szintén megtagadták a Kossuth térre szánt szoborcsoport részének átadását az államnak.
Ezt a példát gyakran olvashatjuk a témával foglalkozó cikkben, de ha politikai aktusként értelmezzük a szobor átadását, jócskán eltérő helyzetet látunk a két város között.

A hasonlóság a két ügyben, hogy a szobrok önkormányzati tulajdonban vannak. A különbségek azonban jelentősebbek. Dombóváron ugyanis Fideszes polgármester és képviselő testület van, aki megakadályozta a kormány döntését, míg Esztergomban a már jól ismert Fideszes képviselő testület és független polgármester dichotómia áll fenn. A kérdés tehát: eltérő pártállástól függetlenül miért hozták ugyanazt a döntést? Mi az oka, hogy egy kormánypárti máshogy dönt az egyik helyen és máshogy egy másik helyen?Dombóvár azzal érvelt a szobor megtartása mellett, hogy a szobor „ikonja lett a településnek”, míg Esztergom a gyűjtött aláírásokkal (Dombóváron ennek a duplájára számítanak) . Míg Esztergomban eddig marginális kérdésnek számított a szobor, mondhatni nem foglalt el jelentős szerepet a városban, mint például a Babits-szobor, ellentétben Dombóvárral, ahol a város honlapján, a látnivalók felsorolásánál is feltüntetik a szobrot. Látható tehát, hogy Dombóváron jóval nagyobb szerepe volt a szobornak (már témájából adódóan is, hiszen jól ismerték a helyiek a történetét és szereplőit), míg Esztergomban egy elhanyagolt helyen, alig ismert történettel álldogál 65 éve.
A másik érdekes példája a szobor-ügyeknek az egri szobor a Végvári vitézekről, ami a Dobó téren áll. A városvezetés azonban úgy döntött, hogy növeli a rendezvényszervezésre alkalmas területet a téren, így kiszorulnak a végvári vitézek. Az ügy már régóta napirendben van és heves viták tárgya, mivel nagyon a helyiek szívéhez nőtt, ezt pedig ki is használta a helyi MSZP és a 2010-es önkormányzati választási kampányukba beemelték a szobor helyben tartását. Ebből is látható, hogy milyen politikai tőkével kecsegtet az ehhez hasonló jelképes ügyek felkarolása a pártoknak.

Ezt a néhány példát felvillantva megérthetjük, hogy a szobrok áthelyezése elleni tiltakozásnak leginkább két iránya van: az egyik, hogy az intézkedést kezdeményező ellenzékeként, a politikai tőke reményében politikai napirendre emeli az ügyet és ezzel mozgósítja a lakosságot a kiállás mellett; a másik pedig, hogy a lakosság nemtetszését karolja fel és a tényleges önkormányzatiság értelmében próbálja az emberek érdekeit képviselni, vagyis a város jelképes szimbólumát helyben tartani.
A kormány azonban politikai elven működik: a vele egy platformon lévőkkel szemben jóval megengedőbb, mint a kívülállókkal. Dombóvár tehát érthető, hogy megtarthatja a szobor eredeti példányát, Esztergom azonban sakkot adott a kormánynak ezzel a lépéssel, a kérdés, hogy mi következik ez után? Az, hogy a kormány meghátrál, kilép a sakkból elég valószínűtlennek tűnik, az viszont reális, hogy valamilyen úton mattot ad a városnak, ahol újra feléledhet a mártír-hangulat, amelynek szép befejezése lehet az árvíz után megvalósító példaszerű összefogás.
Egy biztos: aki összefogást szeretne, az kerüli az elkerülhető nyílt konfliktusokat. Aki viszont politikai tőke után sóvárog, annak mindig jól jönnek a jelképeket hordozó ügyek.  

Az Egyesült Államok egy lépéssel előttünk jár a pártpénzek láthatóvá tételében, a kiskapukat nyitva hagyva azonban ők is újabb problémával szembesülnek. Mivel Magyarországnak szintén az átláthatóság irányába kell elmozdulnia, érdemes lenne megfontolnia az amerikai eset tanulságait.

A Centre for Public Integrity (CPI), amerikai oknyomozó elemző központ. A szervezet fő tevékenysége fényt deríteni a hatalommal való visszaélésekre és csalásokra, annak érdekében, hogy mindez egy átláthatóbb kormányzásra ösztönözzön és „mélyítse” a demokráciát. Bár a szervezet szigorúan pártatlan, támogatásokból tartja fenn magát és annak forrásai miatt (feltételezések szerint Soros György is támogatja) az alapítványt magát is érik támadások.

A CPI most részletesen foglalkozik a nonprofit szerveződésekkel. Ezeket az állam is támogatja például adómentességet biztosítva számukra. A kormánynak jó, hogy egyes feladatokat levesznek a válláról, a nonprofitok pedig szintén boldogan végzik az általuk választott, többnyire szűk problémákra fókuszáló feladatukat.

A hatályos amerikai törvények szerint a nonprofit szervezeteket korlátlanul lehet támogatni, azt azonban, hogy honnan érkezett az összeg, nem kötelesek nyilvánosságra hozni. Ez a helyzet azonban magában hordozza fokozódó politikai szerepvállalásukat: a nonprofit szervezetek akár a képviselő helyek megszerzését is befolyásolni tudják, gyarapodott költségvetésük révén.

A CPI információi alapján sokszor ismeretlen szervezetek támogatják a pártokat is, noha sem a republikánusok, sem a demokraták nem hozzák nyilvánosságra, kik is ők. Michael Schrimpf, a republikánusok (Republican Governors Association) szóvivője ezt azzal magyarázta, hogy a szerepük növekedésével a politikusok mellé emelkedtek. Ciara Torres Spelliscory jogász szerint a nonprofitok politikába hatolásának kiindulópontja az alkotmánybíróság azon döntése volt, amely lehetővé tette a vállalatok általi korlátlan nonprofit-támogatást. Az így keletkezett többlet-jövedelmet tehát a politikai tevékenységre fordítják, ezzel saját céljaikat egy új „dimenzióba” helyezvén, belépnek a lobbisták közé. Mivel beleszólásuk van immáron a politikai folyamatokba, evidens, hogy a választásoktól kezdődően képviseltetik magukat a számukra kedvezőnek tűnő jelöltek mellett. Bár már több szenátor felszólította a belföldi állami bevételekért felelős szolgálatot, hogy tegyenek lépéseket a választásokra fordított pénzek és az új közzétételi szabályok megalkotása érdekében, eddig még nem történt jelentős előrelépés. Ron Paul volt képviselőnek is ez a szerencséje, hiszen a megmaradt kampány pénzeiből akár a következő választásokra való felkészülést is finanszírozhatja. Az összegek és az ezzel szerzett befolyás egyaránt jelentős, mivel a National Collegiate Athletic Association ügye kapcsán1,6 millió dollárról beszélhetünk. A szervezetek bevallása szerint a támogatások nagy részét ugyan a bejelentett tevékenységi körnek megfelelően végzik, a CPI adatai alapján azonban ez sem felel meg teljesen a valóságnak.

És mi a helyzet Magyarországon?

Miután Gulyás Gergely a nemrégiben bejelentette, hogy a választási törvényen kívül kívánják szabályozni a pártfinanszírozást, könnyen kialakulhat olyan helyzet hazánkban is, hogy politikai tevékenységgel eredetileg nem foglalkozó szervezetek is politikai befolyáshoz juthatnak, ahogy azt az USA példáján láthattuk. A magyar kormány már eddig is jelentős változtatásokat eszközölt az elkövetkező választások menetében, például megszüntetik a kampánycsendet. Az előzetes választási regisztrációtól ugyan visszaléptek az Alkotmánybíróság nyomására, mivel indokolatlanul korlátozónak minősítette a testület, de új elemként került be a független jelöltek és országos listával nem rendelkező pártok ingyenes hirdetési lehetőségei. Mindezek egyértelműen a kormánypárt érdekeit szolgálják, hiszen a megosztott ellenzéknek csak akkor áll nyitva az ingyenesség lehetősége, ha saját listát indít. A pártfinanszírozásról szóló törvénynek tehát jelentős feladatokat kell ellátnia a kiskapuk lezárásában. Bár Magyarországon jóval alacsonyabb számú nonprofit szerveződés található, reális a veszélye annak, hogy egyes üzleti érdekek anyagilag befolyásolni szeretnék a választásokon induló pártok esélyegyenlőségét. Ezeket a tényezőket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy várhatóan nem történik jelentős előrelépés a pártpénzek láthatóságának növelésében sem, hiszen (ahogy azt központunk munkatársai már megírták) nem áll érdekükben felszámolni az eddig működő, csekély mértékben állami támogatásból működő rendszert, melynek fennmaradó részének származása felől kétségek merülnek fel.

Amiért a két ország összehasonlítása tanulságos az az, hogy, bár az Egyesült Államok egy lépéssel előttünk jár a pártpénzek láthatóvá tételében, a kiskapukat nyitva hagyva ők is újabb problémával szembesülnek. Mivel Magyarországnak szintén az átláthatóság irányába kell elmozdulnia, érdemes lenne megfontolnia az amerikai eset tanulságait.

A cikk megjelent a Méltányosság Politikaelemző Központ honlapján.

A kialakult hatalmi vákuum a Fidesz- KDNP többségű képviselő testület és a független polgármester között, ám annál is nagyobb probléma, hogy az önkormányzás bizonytalan keretek közt mozog. Esztergomban torzult a megalkotott önkormányzati rendszer és a kihívásokra adott megoldások sem alkalmazhatók rá többé.

(Kép: Veizer György)

Egyetértek Tétényi Éva polgármesterrel abban, hogy hatalmi vákuum alakult ki a Fideszes többségű képviselő testület és a közte, aki „függetlenként” tevékenykedik. A feszültség nem 2010-ben kezdődött, hanem még jóval előtte, amikor az előző polgármesterrel (Meggyes Tamás) szemben elégedetlenek és az őt pártolók közt egy erős törésvonal jött létre, ami átitatja a város mindennapjait.

Ahogy arra már mások is rávilágítottak, a 2010-es választásokon az új polgármester jelöltet, Tétényit körüllengő ígéretek és „megváltás hangulat” (hiszen ő az esztergomi Jeanne d’Arc). Megnyerve a választást ő került hangsúlyos szerepbe és talán tett is azért, hogy ez így legyen, most azonban az emberek csalódottak. Ugyanazért, amiért a bizonytalan, ám 2010-ben Fideszre szavazók is csalódottak: az események nem láthatóak. Nem látható, hogy csökkenne Esztergom adóssága és az sem, hogy a magyar gazdaság miként erősödik.  Ezek a láthatatlan, papíron létező adatok nem vigasztalják az embereket, hiszen nem érzékelik, hogy ez számukra közvetlen haszonnal járna. Az sem érdekli őket, hogy van-e éppen városi költségvetés vagy nincs (erre pedig a polgármester még jobban rá játszik, hiszen szerinte is mindegy, hogy a költségvetés elfogadásával újra folyósított állami támogatást átutalják-e vagy sem, hiszen az inkasszó miatt elvész, így se így, se úgy nem kapnák kézhez).

Az, hogy egy városnak nincs költségvetése, semmiképp sem jó dolog, legfőképpen a láthatóság hiánya miatt. A költségvetés olyan, mint egy nagy fiók, amin belül fel van címkézve minden kisebb fiókrész, ahol a különböző dolgokat tartjuk. Ha belenézünk, legalább nagyjából megtudjuk, hogy miből mennyi van, vagy mire mennyit szántak.  Esztergom számára azonban ez nem létkérdés az inkasszó miatt.

Az viszont igen, hogy ennek az ügynek kapcsán ismét bebizonyosodott a vákuum-elmélet. Az először beterjesztett költségvetés Meggyes Tamás szerint óriási hiányokat hagyott figyelmen kívül, válaszul a polgármester felkérte a Fidesz- KDNP frakció tagjait, hogy készítsenek módosítást és kíséreljék meg 0 forintos hiányra kihozni a költségvetést. Erre válaszként elkészült az a tervezet, amely egyes feladatokra nulla forintot szánt és a polgármester szerint súlyosan sérti az önkormányzati jogokat.  Azt, hogy mi lesz ez után, senki sem tudta.

Az önkormányzati rendszer súlyos problémákkal küzd Magyarországon, egészen a tanácsrendszer lebontásától kezdődően. A túlterheltségen némiképp enyhített a járási rendszer létrehozása, amellyel külön intézmény látja el a helyi szintű állami feladatokat (pl.: okmányirodai ügyek intézése), ám a z önkormányzás, továbbra is bizonytalan keretek közt mozog.

A legnagyobb probléma az önkormányzati rendszerrel, ami Esztergom példáján jól megfigyelhető: az egyszerű többség mindenhatósága. A jogalkotó valószínűleg azzal a logikus feltevéssel hozta létre az önkormányzati törvényt, hogy a képviselő testület tagjai és a polgármester nagy valószínűséggel egy vagy egymáshoz közel álló politikai pártból fog kikerülni, így egy követ fognak fújni.  Esztergomban azonban torzult a rendszer. Az elméletben megalkotott rendszer nem alkalmazható rá 100%-ban, így a szükséges dolgokat, precedens nélküli példa alapján próbálják megoldani. Így történet ez a városi költségvetéssel, amelyre végül a Kormányhivatal felszólítása tett pontot, hogy a polgármester írja alá.

A román-magyar kapcsolatok sosem voltak felhőtlenek. Tudjuk, hogy Romániának nem épp a kedvence a Székelyföldi autonómia kérdése, ugyanakkor a nem tiltott jelkép használatot büntetni túlzás. Románia mégis úgy látja „a legmagasabb európai szabványokat alkalmazza”.

A román-magyar kapcsolatok sosem voltak felhőtlenek. Vannak ugyan kevésbé „felhős” időszakok, de utána újabb vihar jön. A két ország közti kapcsolat ezért igen kényes, különösen a kettős állampolgárság létezését nem nézte jó szemmel a román kormány. Ezzel lényegében újabb lökést kapott a határon túli magyar közösség magyar identitásának megvallása és magyar kormány nem utasítja el a Székelyföldi autonómia ötletét.

A romániai választásokat követően a politikai aréna is megváltozott, ugyanis a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem jutott be koalíciós partnerként sem a Szociálliberális Unió (USL) alkotta kormányba, ellentétben az előző ciklussal.

Mivel Romániának nem szíve csücske az autonómia kérdése, érthető, hogy nem volt elragadtatva Kovászna és Hargita megye azon ötletétől, hogy kitegye a székely zászlót, ezzel is jelképezve a székelyföldi autonómia mellett való kiállást.

Ebből lett aztán a botrány: büntetést helyezett kilátásba a román kormány Románia jelképének tiszteletben tartásának megsértése miatt, holott a törvény nem tiltja az ilyen jellegű kisebbségi jelképek használatát.

Akkor hogy is van ez? Attól, hogy nem tiltjuk, még nem lehet?

Magyarországnak márpedig óvatosan kéne manővereznie, mivel az USL elég radikális párt hírében áll és ők vannak nyerő helyzetben. Ehelyett Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára kifejezetten arra buzdította a magyar önkormányzatokat, hogy a székely zászló kihelyezésével álljunk ki az autonómia mellett. Természetesen ettől Romániát ismét elöntötte a nacionalizmus és a szuverenitás érzése, Victor Ponta egyenesen azt válaszolta: nem tűri el, hogy kioktassák.  Bogdan Aurescu román külügyi államtitkár szerint a tiltás, a román állam részéről el nem fogadott területi autonómia kiharcolásának jelképe.

A legviccesebb az egészben, hogy úgy vélik „hogy Románia teljes mértékben teljesíti a nemzetközi megállapodásokban vállalt kisebbségvédelmi előírásokat, mi több, a kisebbségvédelem területén a "román modellt" nemzetközi szinten is elismerik”. Igazuk van, Az Európai Bizottság ugyanis nem tett még panaszt a romániai kisebbségekkel való bánásmód miatt. Tilthatják jelképeiket, fiatal gyerekeket vihetnek be a rendőrök román zászló rongálásáért, az meg már csak hab a tortán, hogy Sepsiszentgyörgyön Román zászló takarja el a SIC/Terra Siculorum (Székelyföld) feliratú transzparenst.

Románia szerint, tehát amiért nem emelnek szót az Európai Uniónál az jól működik, amit nem tilt a törvény, attól még nem lehet. Ebben az egészben talán az a legbosszantóbb, hogy eközben Magyarországon törvénybe van iktatva, hogy : „A kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van a családra vonatkozó kisebbségi hagyományok tiszteletben tartására, családi kapcsolataik ápolására, családi ünnepeiknek anyanyelven történő megtartására és az ezekhez kapcsolódó egyházi szertartások anyanyelven való lebonyolításának igénylésére.” Az itt élő (csekély számú ugyan), de román kisebbség vígan megteheti azt, amire a határon túl élő magyarok nem. Kifejezheti az általa vallott értékeket.  

A küszöbön lévő választás és az Együtt 2014 hívó szava végleg elvágta az LMP belső csatározásait, de ezzel végül mindenki nyert.

Az LMP működését mindig beárnyékolta az „újjá alakult SZDSZ” és hasonló felhangú megjegyzések, amit verbálisan ritkán utasítottak el az egyértelmű jellegi azonosságok miatt, de a különbségek is mindvégig jelentősek voltak, például, hogy az LMP a legkisebb pártként sem kívánt közös platformra lépni senkivel. Most azonban megváltozott a helyzet. A küszöbön lévő választás miatt és az Orbán-kormánnyal, mint közös ellenséggel szemben való kollektív összefogás ürügyén, melynek a kilépő tagok részesei kívántak lenni, ellentétben az LMP-vel, akik ennek módszerével nem értenek egyet.

Az eddig is instabilitás jeleit mutató LMP párton belüli kötélhúzásának húzd meg – ereszd meg alkuit az Együtt 2014 mozgalom hívó szava vágta el végleg. 

Mivel az Együtt 2014-nek sikerült becsatornáznia jó néhány csalódott vagy átpártolt választópolgárt az elmúlt hónapok alatt, aki akkor is kitartott volna mellettük, ha az LMP-nek semelyik része nem csatlakozik hozzájuk, így veszteni valójuk nem volt. Ugyanakkor valószínű, hogy a csatlakozó Párbeszéd Magyarországért platform tagok nem visznek sok szavazatot az új házhoz, tehát ez egyrészt ez egy zéró összegű játék, másrészt ezt jócskán árnyalja például a vitathatatlan érdemeket szerző Karácsony Gergely személye.

 A kampány kezdete előtt úgy tűnik, hogy a „maradék LMP” kisebb veszteségekkel, de hozni tudja a 2010-es választásokon produkált eredményét, legalábbis látszólag van rá lehetősége. Ilyen szinten tehát megmaradt minimálisan szükséges támogatottsága.

 Az LMP-ben maradó Vágó Gábor egyenesen azt mondta, hogy vissza kéne adni mandátumaikat a távozóknak. Ez érthető elvárás lenne, mivel az LMP programjának megvalósítása mellé tették le az emberek a voksukat, nem pedig egy újonnan alakuló mozgalom mellé, ami mást akar és máshogy, így nem annak a programnak a megvalósításának buzgolkodnának.

Az LMP azért fog győzni, mert megmarad a 2010-es önképénél, ami egyfajta stabilitást is jelenthet a választópolgároknak, amennyiben ügyesen mozgósítja  szavazóit, jövőre is bejuthat a parlamentbe;  A platformosok sikerének valószínűsége ennél egyértelműbb, hiszen támogatottságuk minden felmérés szerint felül múlja a Lehet Már a Politikáét és erejében és taglétszámában is gyarapodva tud neki vágni a kampány tervezésének.

A szakadással végül is mindkét alakulat jól járt: az LMP végig ment egyfajta öntisztuláson (eredeti szándéka ellenére), az Együtt 2014 hogy egy kardcsapással vetett véget az LMP belső csatározásainak leválasztva a pártról a számára fontos „elemeket” (a régi LMP 10 százalékát ), így újabb jelentős politikusokkal gyarapodott a mozgalom is.

A 2013. január 1-én hivatalosan megalakuló Országgyűlési Őrség a „házelnök irányítása alatt álló fegyveres szerv”, melynek fő feladatai: a tárgyalási rend fenntartása, létesítményvédelem illetve a házelnök személyes védelme. 

Az Országgyűlési Őrség az 1912-ben létrehozott Képviselőházi Őrség jogutódjaként jött létre, vagyis egy mára nem létező intézménybe lehelnek újra életet feltételezhetően azzal a céllal, hogy a parlament presztízsét próbálja meg visszaállítani.

Más országokban is vannak a magyarhoz hasonló jelenségek, például a brit alsó házban, vagy tekintsünk kelet-felé, ahol verekedésig is fajulhatnak a verbális atrocitások. A kérdés az: akarjuk-e a politika presztízsének visszaállítását? Akarjuk-e társalgást valamilyen tárgyhoz tartozó mederben tartani? Tételezzük fel, hogy a kormány erre mondott igent, amelynek a lábjegyzetében ott van ugyan aprócska betűkkel, hogy a medret ők határozzák meg.

Egy olyan általános normát kívánnak létrehozni, ami nekik tetszik, vagy mondhatjuk, hogy saját szabályaik szerint alakítják át a vita terét. Az viszont már bebizonyosodott, hogy az egyes pártok normái igen eltérőek. Vannak, akik messzebbre mennek el egy-egy vitában, a rossz példa pedig ragadós egy következetlen házelnök mellett. Az eltérő retorika fontos része a politikai haszonszerzésnek, például a Jobbik esetében fel-felmerülő cigány-kérdésre való folyamatos visszacsatolás. Akarnak-e majd alkalmazkodni az új normarendszerhez? Vagy folytatódik az egész és nagyobb nézettség mellett fog végbemenni a képviselők kikísérgetése?

Amint azt láthatjuk a britek nem törekszenek ilyen fajta fegyelmezett légkör megteremtésére. Az általuk előtérbe helyezett történelmi alkotmányosságot kimondatlanul is előrébb valónak tartják, ellentétben a magyar jogpozitivizmussal, ami még a parlamentbe is be kívánja vonni a jogszabályoknak érvényt szerező szervet.

Ugyanakkor az egy ember (házelnök) kezében összpontosuló több száz fős felfegyverzett őrség nem mutat majd a legjobban a Fidesz bizonyítványában, amin már eddig is akadt magyarázni való. Véleményem szerint itt nem az őrség a probléma, hanem annak az irányítási módja. Egyedül a házelnök mérlegelésén múlik, hogy kit vezettessen ki a teremből és az őrségnek végre kell hajtania. Rengeteg más megoldás lett volna még: például egy azonnali szavazás törvénybe iktatása akár a teljes jelenlévő képviselőkkel is kevésbé centralizált megoldást jelentett volna a januártól hatályos verzióhoz képest.

A Parlamentet ugyanakkor nem csak külső reformmal kellene megváltoztatni, hanem belső megújulásra is szükség lenne. A felkészületlenül érkező képviselők gyakran papírból olvassák az interpellációkat, kérdéseket és az arra adott válaszaik is nélkülöznek minden szakmaiságot.

Sok esetben nem tudják magukat a témához tartani, ezért elcsépelt és személyeskedő megnyilvánulásaiknak adnak teret az érdemi válaszok helyett. Amennyiben ezt képesek lesznek hosszú távon megvalósítani a Tisztelt Ház tagjai, a minőségi vita esetleg kivívhatja azt a megbecsülést, amit az Országgyűlési Őrség felállításával kívántak elérni, e két dolog megléte azonban erősítheti ennek létrejöttét és fenntartását.

Az Egyenes beszédben készült interjújában Gyurcsány egy számukra egészen új politikai stratégiát vázolt fel, ami meghatározhatja az elkövetkezendő hat évet is a Demokratikus Koalíció számára.

Ez a kiragadott részlet véleményem szerint önmagában is értelmezhető, mivel egy interjúban különböző dolgokra vonatkozó kérdések merülnek fel, így a kérdésekre adott válaszok tömörsége jobban visszaadhatja egy politikus szándékát, ugyanis kevésbé szerkesztett jellege miatt olyan elemek is bekerülhetnek, amik egy irányított politikai beszédnek nem lehetnének a részei.

Kálmán Olga arra kérdezett rá, hogy egy esetleges 2014-es választási fordulat esetén mennyi idő alatt lehet helyrehozni a mostani helyzetet.

Gyurcsány Ferenc szó szerinti válasza: „Két évnél többet nem szabad ígérni a választóknak. Tele lesz a lakosság jogos igényekkel.(…) Azt kell mondania az új kormánynak, hogy nézzék, ha összetörjük kezünket, lábunkat, ha belegebedünk, érzékelhetően jobb élet nem lesz ’16 előtt. Vajon kibírják-e ezt a választók? Esély is csak akkor van rá, hogyha jó előre elmondjuk nekik, hogy ez annyira tönkre van téve, hogy muszáj adniuk még kettő évet, de legalább már lesz remény. Az a baj, hogy az ország bajban van, és még remény sincs, hogy jobb legyen. 2014-ben abban lesz a különbség, hogy az ország még mindig bajban lesz, de remény lesz arra, hogy kijutunk ebből a kátyúból. „

Az első mondat már önmagában érdekes tartalmi szempontból, ugyanis nem a beszélő véleményét fejezi ki, sokkal inkább egy tanácsot vagy egy íratlan politikai szabályt fektet le. Összességében egy teljesen új alternatíva rajzolódik ki a „beszédéből”, mint ami eddig az általa képviselt pártoknak.

Az eddig jellemzően Fidesz által alkalmazott retorikai elemek (pl.: bírjak ki, nehézségekre való utalás és az utána bekövetkező remény felvillantása) a szokásosnál erősebb módon szerepeltek. Ez az, ami szemet szúrt. Az eddig rövid távú terveket és azonnali vagy pontos időpontban meghozandó döntéseket megvalósító baloldali hagyományokkal rendelkező DK változtatni látszik és beemeli az Orbáni „hosszú távú tervezés retorikáját”. A második Gyurcsány-kormány idején még a vizitdíj, kórházi napidíj és a felsőoktatási támogatás fizetésével orvosolni látták a problémát, azóta tudjuk, hogy ez nem jött be. Ezután a Fidesz ellentmondást nem tűrő módszerekkel megkezdte a stabilizációt, amit a hosszú távú kilátások gyakori emlegetésével sikerült elérniük.

Úgy gondolom, hogy a Demokratikus Koalíció erősödése valóban érzékelhető lesz az elkövetkezendő évben, amennyiben jól alkalmazzák ezt a retorikát, ám ez egy kétélű fegyver, ahogy azt Gyurcsány is elmondja „Tele lesz a lakosság jogos igényekkel”. Az elégedetlenség már most is érzékelhető, még a közvélemény kutatások is hangsúlyt fektetnek rá, hogy le vagyunk szakadva Nyugat-Európa főleg tőlünk északra fekvő részétől (Eurobarometer). A kérdés tehát, hogy a Fidesz mennyire tudja mérsékelni az elégedetlenséget a folyamatos stabilizációs és megszorító intézkedések mellett. Amennyiben nem tudja, úgy a további várakoztatással kampányoló pártoknak is ki kell találniuk valami új szlogent. Viszont, ha sikerül a Fidesznek, az akár a várakoztatás mellett érvelő ellenzéki pártok malmára is hajthatja a vizet, bár ez elég messze áll még mindig a saját malmuktól Gyurcsány szerint is, aki szeptemberben kifejtette álláspontját a 2014-es választásokról. Ekkor elmondta, hogy nem hiszi, hogy 2014-ben legyőzik a Fideszt, sőt, még az MSZP-t sem, de 2018-ra talán elég erősek lesznek hozzá. 

Amiért a HÖOK harcol az pár száz ember véleménye. Megfigyeléseim szerint a hallgatók többsége ugyancsak nem ért egyet a kormány terveivel, de az irányvonalat elfogadja, adott esetben támogatja is. Akinek tehát nem tetszik valami, annak jogos igénye lehet a tiltakozásra. A HÖOK viszont mások nevében beszél. A fejünk felett próbál dönteni és azt hiszem, ők is éppen ezért tiltakoznak.

A Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája. Saját meghatározásuk szerint feladatuk „ mint a magyarországi felsőoktatási intézmények hallgatói önkormányzatainak demokratikus alapon szerveződő és működő országos érdekképviseleti szervezete, a magyar felsőoktatás átfogó fejlesztése érdekében intézményi és regionális szinten nem megoldható felsőoktatás- és ifjúságpolitikai feladatokat végez.”

Választásáról annyit kell tudni, hogy a hallgatói önkormányzatok választják ki és a hatályos felsőoktatási tv. szerint: „79. § (1) A hallgatók országos képviseletét - a (4)-(6) bekezdésben meghatározott kivétellel - a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája látja el, amely véleményt nyilváníthat, illetve javaslatot tehet a felsőoktatást érintő bármely kérdésben. A Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája ellátja a hallgatók képviseletét a felsőoktatás országos szervezeteiben.” Tehát, ami t ők mondanak az elvileg úgy van.

Elvileg. Gyakorlatilag azonban cseppet sem, ugyanis az ő hivatalosnak feltételezett álláspontjaikkal a hallgatók jó része nem ért egyet. Lásd a hét eleji demonstráció résztvevőinek számát az index kb. ezerre becsülte, ami igencsak alul múlja még a pesten tanuló hallgatók létszámának töredékét is. (Legyünk megengedőek, vidékről ne kelljen már felutazni ilyen hidegekben).

Ugyanakkor megjegyezném, hogy a kormány által meghozott döntések és azok körülményei miatt jogosan háborodtak fel a hallgatók. Az ugyanis, hogy a felsőoktatási keretszámok drasztikus csökkentését november végén – december elején jelentették be, finoman szólva is inkorrekt.  Értem én a szándékot és észlelem is az igazságtartalmát, mivel vannak ismerőseim, akik ötöd meg hatod évesen is ellébecolnak az egyetemeken a ketteskéikkel. De mit csinál az a diák, aki érettségi előtt áll? Évek óta tervezgeti, hogy miként folytassa az életét, ami lássuk be, hogy elég nehéz a mai fiataloknak, akik egyre kevésbé céltudatosak, mint az előző generációk voltak. Mégis végre talált egy olyan szakot a sok, addig ismeretlen „fedőnév” között, ami talán érdekelheti. De puff… most már nincs idő külföldre menni érettségi előtt felsőfokú nyelvismeret megszerzésére, TDK-t már valószínűleg nem fog nyerni, ahogy olimpiát sem. Egy útja maradt: becsülettel és száz százalékosan felkészülni az érettségire. Úgy még lehet esélye.

Ez a helyzet eddig is aktív része volt a felsőoktatási felvételit megelőző időszaknak. Utolsó évben valami jót, ami több-kevésbé érdekel is és mégsem kell emelt matek érettségit tenni, ha abból kettes vagyok, irodalomból meg szín ötös.

Ha a kormány korrekt partner módjára viselkedett volna, ezt a szándékát legkésőbb tavaly ilyenkor kellett volna jeleznie, így esélyt adva az idén jelentkezni szándékozóknak.

Ami mostantól változni fog az a céltudatosság. Aki gimnáziumba jelentkezik, annak bizony már a második évben legalább sejtenie kell ezek után, hogy milyen pálya-felé orientálódjon.  Úgy érzem, hogy az idei végzős középiskolás évfolyam nagyon nehéz helyzetben van. Ha a kormány számításai mégsem jönnek be, egy életre elveszti ezt a generációt (de legalább az évfolyamot), mint szavazó bázisát.

Az viszont biztos, hogy a ma utcára vonuló hallgatóknak hamarosan oka lesz a félelemre. Az előző példánál maradva, még, ha nem is jönnek be a kormány számításai és a költségtérítéses forma mégsem lesz elég vonzó az egyetemeken, az így lecsökkent létszám növelni fogja a hallgatói aktivitást és a felsőoktatási színvonalat. Az ezen kívül eső réteg eltávolodik tőlük, nőni fog a kulturális szakadék. Aki viszont a „jobban megversenyeztetett” generációk közül egyetem után kilép a nagybetűs életbe, valószínűleg alaposabb szakmai tudással fog rendelkezni a mostani nagy létszámú évfolyamoknál.

Szerintem tehát jobban tenné a HÖOK ha szép csendben lapítana, ugyanis az általuk fennen hangoztatott pontokat nem véleményezte minden hallgató, nem volt se szavazás, de „oktatási konzultáció” vagy nevezzük bárminek. Amiért a HÖOK harcol az pár száz ember véleménye. Megfigyeléseim szerint a hallgatók többsége ugyancsak nem ért egyet a kormány terveivel, de az irányvonalat elfogadja, adott esetben támogatja is. Akinek tehát nem tetszik valami, annak jogos igénye lehet a tiltakozásra. A HÖOK viszont mások nevében beszél. A fejünk felett próbál dönteni és azt hiszem, ők is éppen ezért tiltakoznak.

Bajnai Gordon visszatér a civilek támogatásával, akik láthatóan nem kívánnak függetlenedni a politikától. A Millaval való együttműködés azonban merész húzás az LMP-től, ugyanúgy, mint maga a közös jelölt támogatása.

(kép: Képviselőfánk)

A mai nap egyik fő híre, hogy Bajnai Gordon visszatér a politikába. Persze ez várható volt, hiszen minden további politizálására vonatkozó kérdésre eddig kitérő választ adott.

Újdonságát az adja, hogy támogatói a „civilek” + LMP, + Milla => és kész is a „Bajnai-recept”.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a civil szféra mindig is egy megfoghatatlan dolog volt számomra. A mai napig bonyolult meghatározni a politikához viszonyát, ráadásul az országonkénti eltérések is jelentősek. Eszerint Magyarországon a „civil társadalom” egyértelműen a politizálás mellett foglal állást. Bár az LMP már korábban is civil összefogást hirdetett, látható politikai gyarapodást ez nekik sem hozott.

A dolog másik oldala, hogy bebizonyította a történet: Schiffer András egyre kevésbé megmondó ember az LMP-ben. Egyenesen azt nyilatkozta, hogy semmilyen koalícióban nem kéne pártjának részt vennie, amit az utóbbi 20 év bármely miniszterelnöke vezet. Jávor Benedekről viszont kiderült, hogy osztja a Bajnai-féle Haza és haladás alapítvány nézeteit. A két vélemény tehát ellentétesnek mondható.

Az MSZP várhatóan távol marad ettől a platformtól. Furcsán is venné ki magát, ha a belső megújulást kommunikáló párt visszatérne egykori miniszterelnökéhez, akit a szükség miatt ültettek székbe, már 2009-ben is.

Bajnai Gordon nevéhez ugyanakkor hozzátartozik még valami. Egy vád, ami a mai napig kísérti vidéken. Valószínűleg sokan emlékeznek még a Hajdú-BÉT károsultjaira és az öngyilkosságokra. Elég érdekes, hogy az oligarchák ellen harcoló LMP egy ilyen kimenetelű ügy emblematikus figurája mellé kíván felsorakozni, legalábbis a friss hírek szerint, holott ez majdnem ugyanakkora port kavart.

Véleményem szerint a Millának nincs veszteni valója, az LMP-nek viszont van.

A kormány hivatalosan bejelentette gazdasági várakozásainak csökkentését, de a fő 3% alatti államháztartási hiány megmaradt célként.

(Összehasonlításként)

 Matolcsy György ma reggel jelentős bejelentéseket hozott nyilvánosságra. Bár ezek egy része a kiszivárgott források miatt nem hatott az újdonság erejével. A kormányzati források kijelentései mindig érdekesek, pláne kommunikációs szempontból, ma erre is láttunk egy érdekes példát.

 Röviden fogalmazva a megszorítások folytatódnak, de ezúttal kevésbé érintik az állampolgárok nagytöbbségét.  Bár ez önmagában egy jó dolog, a többi téren kevésbé rózsás a helyzet: a jövő évi hiánycél várakozásait 2,2%-ról 2,7%-ra emelték, a növekedési becsléseket pedig 1,6%-ról 1%-ra csökkentették.

 Nem olyan rossz a helyzet

Bizonyítják ezt a nonverbális jelek is, hiszen „véletlenül” egy olyan termet választottak a nemzetgazdasági miniszter parlamenti beszédéhez, ahol beszűrődnek a kinti felújítási munkálatok, ami egy szépe allegória is lehet. „Bontunk, hogy építkezhessünk” vagy valami hasonló. A bejelentések értékeléséhez viszont hozzátartozik, hogy a legfőbb számadaton nem történt módosítás. Továbbra is a 3% alatti államháztartási hiány a cél. Bár vannak olyan pontok, amiknél én személy szerint még változásokra számítok (pl.: segélyplafon maximalizálása 47 ezer forintban), összességében nem tartom kivitelezhetetlennek.

 A 2012-es évet viszont túlzás megtartani „elrugaszkodás évének” így inkább a visszaérkezés éve nevet viselhetné. 

Az erkölcs és morál nem a politika rendszerének részei. Külsőleg ugyan megítélhetők az erkölcsileg jó és rossznak számító lépések, de ezek nem hatnak jelentősen a hazai politikára szubjektivitásuk miatt sem.

Vigyázat elvont leszek!

Mi is a politika? Számomra egy olyan elképzelt „tér”, mint a világűr a fizikusok számára. Megértéséhez nem alkalmazhatók az általános megállapítások, szabályok, hanem önállóan működő rendszerként van jelen a többi mellett, ugyanakkor hatással más rendszerekre, de minimális involváltság is megfigyelhető köztük.

 A politika fő rendezőelve az ÉRDEK. Ez alapján változik az egész politikai rendszer: adott helyzet körül kialakuló vélemények, nézőpontok és célok stb. alapján. Lehetne mondani az ideológiát is, de azért ne legyünk ennyire idealisták, hogy azt feltételezzük, hogy ez bármilyen jelentősebb hatással lenne a közvetlen érdekek aggregálásra. Emellett persze van még sok minden, ami hozzájárul adott dolgok magyarázatához, megértéséhez, célok eléréséhez, például pszichológiai tényezők, családi háttér, iskolázottság ezek kombinációi, tehát rengeteg minden, DE van, ami nem része a politikának. Az erkölcs és morál nem a politika rendszerének részei.

Ráfoghatjuk a felsőoktatási röghöz kötésre, hogy ez a magyar hazafiság része és, hogy „itt élned, halnod kell”. Félreértés ne essék, ezt én is így gondolom, viszont a politikusok célja és érdeke az volt ennek a döntésnek az elfogadásával, hogy ne maradjon kevesebb adófizető. Szépen végig lehet zongorázni az egészet: minél többen vagyunk itthon, annál több a befolyt adó, járulék, stb., optimális esetben nő az egy főre jutó jövedelem, kevesebb megszorítás kell, a konszolidáció után pedig sima liba az újabb megnyert választás. Ugyanezen elv mentén minden döntés végigjárható és érdekes opciók is felvetődhetnek az érdeklődőkben.

Hiába mondják azt tehát az amerikai kongresszusi képviselők, hogy márpedig Tarlós Istvánnak állást kell foglalnia a meleg felvonulás ügyében. Eszerint igenis megteheti, hogy passzolja a kérdést, hiszen kívül esik az értelmezési horizonton. Nem az a feladata, hogy arra válaszoljon, hogy miért épp ott és miért épp nekik biztosította a lehetőséget, lehet mondani, hogy Tarlós liberális, mert engedélyezi és lehet azt is, hogy egy szélsőséges szemléletű ember, aki semmibe veszi a kisebbségeket. Ugyanakkor megteheti, hogy 20 méter magasról tesz az egészre nagy ívben, hiszen neki nem ez a dolga. A fő kérdés, hogy végrehajtja-e a feladatokat, amiket érdekei vagy csoportjának érdekei megkívánnak. Az itt nem számít, hogy közben csúnyán bánik otthon az aranyhalával és csak 3 naponta ad neki enni, sőt, még az sem mérvadó, hogy elválik-e a feleségétől, mert találta egy jobb szeretőt.

A minimális határok tehát megvannak, ebben az erkölcs és morál nem szerepel. Ugyanakkor ezek használata tiltva sincs! Aki akarja, felveheti saját eszköztárába, mint „szuper erőt”. Az egyetlen baj ezzel, hogy kikopott. Olyan, mint egy régi cipő, ami már lyukas is, a fazonja is régi, ráadásul hiába készül gyönyörű bőrből, ha mások ráfogják, hogy műbőr. Visszatérve az előző példához: Tarlós István akár le is mondhatna főpolgármesteri posztjáról, ha megcsalná a mostanit és új feleség után nézne, ám attól holnap nem lenne olcsóbb a kenyér és neki sem érdeke, hogy a jelenleginél rosszabb helyzetbe hozza magát. Ebben hasonlít a politika és az emberek természete.

A napokban nyilvánosságra került hír, miszerint Szegedi Csanád Jobbikos képviselő felmenői között zsidó származásúak is voltak új alapokra helyezheti a Jobbik politikáját.

De miért is? Az ügy nyilvánosság elé kerülése után Novák Előd, a Jobbik alelnöke elsők között nyilatkozva úgy reagált, pártjuk: „nem származásukat nézi az embereknek, hanem azt, hogy mit tettek le a nemzet asztalára”. A politikában mindig nagy jelentősége van az egy-egy ügy után megszólaló pártvezetőnek, magasabb beosztásban szereplő politikus nyilatkozatának, különösen, az ügy kirobbanása után lehető legrövidebb időn belül; ez tematizálja az utána következő kérdéseket, válaszokat és nagyjából kijelöl egy utat a téma körül.

Ez esetben Novák Előd egy kaput nyitott meg pártja számára: egyrészt gyengítheti azt a képet, hogy a Jobbik antiszemita párt, ugyanakkor némi ellentét is van a nemrégiben nagy port kavart tiszaeszlári vérvád kapcsán, ami szintén egy zsidóságot érintő kérdése volt a pártnak.

A kérdés azonban két részből áll. Mit tekintünk antiszemitizmusnak? Mik a határai? Ez egy rendkívül bonyolult kérdés, amit az igazán avatott kutatók sem mernek behatárolni és kijelenteni, hogy „eddig és ne tovább”.  A másik oldala a dolognak a Jobbik álláspontja implicit pártprogramjáról. A Jobbik neve hallatán a legtöbb embernek a romaellenesség jut eszébe. Ettől az „alkotóelemtől” valószínűleg nem fognak megválni. Ostobaság is lenne, hiszen amíg a konfliktusok fennmaradnak, addig egy biztos pont a számukra, ráadásul egyes szavazóik is emiatt állnak melléjük. Annál valószínűbb, hogy az ügy kapcsán kialakul egy elkülönülés. Amolyan „tűrt” kategória a párton belül.

Ott viszont megosztottság van. Ezt mutatja az is, hogy egyes képviselők nem kívántak reagálni az ügyre. Persze ennek lehet oka a bizonytalanság, illetve a pártvezetés álláspontjának kivárása is, de mindenképp figyelemre méltó, hogy ezzel az új helyzettel nem tudtak igazán mit kezdeni. Novák Előd viszont elindított valamit, amiből akár nyitás is lehetne és az addigi skatulyából kikerülhetnének. A Jobbiknak viszont tetszik a skatulyája, mert elég nagy és jó helyen is van (konkrétan az Parlamentben, nem elhanyagolható támogatottsággal). Nem szeretnének kimászni belőle, mert azon túl a bizonytalanság várja őket.

A napokban nyilvánosságra került hír, miszerint Szegedi Csanád Jobbikos képviselő felmenői között zsidó származásúak is voltak új alapokra helyezheti a Jobbik politikáját.

De miért is? Az ügy nyilvánosság elé kerülése után Novák Előd, a Jobbik alelnöke elsők között nyilatkozva úgy reagált, pártjuk: „nem származásukat nézi az embereknek, hanem azt, hogy mit tettek le a nemzet asztalára”. A politikában mindig nagy jelentősége van az egy-egy ügy után megszólaló pártvezetőnek, magasabb beosztásban szereplő politikus nyilatkozatának, különösen, az ügy kirobbanása után lehető legrövidebb időn belül; ez tematizálja az utána következő kérdéseket, válaszokat és nagyjából kijelöl egy utat a téma körül.

Ez esetben Novák Előd egy kaput nyitott meg pártja számára: egyrészt gyengítheti azt a képet, hogy a Jobbik antiszemita párt, ugyanakkor némi ellentét is van a nemrégiben nagy port kavart tiszaeszlári vérvád kapcsán, ami szintén egy zsidóságot érintő kérdése volt a pártnak.

A kérdés azonban két részből áll. Mit tekintünk antiszemitizmusnak? Mik a határai? Ez egy rendkívül bonyolult kérdés, amit az igazán avatott kutatók sem mernek behatárolni és kijelenteni, hogy „eddig és ne tovább”.  A másik oldala a dolognak a Jobbik álláspontja implicit pártprogramjáról. A Jobbik neve hallatán a legtöbb embernek a romaellenesség jut eszébe. Ettől az „alkotóelemtől” valószínűleg nem fognak megválni. Ostobaság is lenne, hiszen amíg a konfliktusok fennmaradnak, addig egy biztos pont a számukra, ráadásul egyes szavazóik is emiatt állnak melléjük. Annál valószínűbb, hogy az ügy kapcsán kialakul egy elkülönülés. Amolyan „tűrt” kategória a párton belül.

Ott viszont megosztottság van. Ezt mutatja az is, hogy egyes képviselők nem kívántak reagálni az ügyre. Persze ennek lehet oka a bizonytalanság, illetve a pártvezetés álláspontjának kivárása is, de mindenképp figyelemre méltó, hogy ezzel az új helyzettel nem tudtak igazán mit kezdeni. Novák Előd viszont elindított valamit, amiből akár nyitás is lehetne és az addigi skatulyából kikerülhetnének. A Jobbiknak viszont tetszik a skatulyája, mert elég nagy és jó helyen is van (konkrétan az Parlamentben, nem elhanyagolható támogatottsággal). Nem szeretnének kimászni belőle, mert azon túl a bizonytalanság várja őket.